annyit, biza
Tag Archive: futás
A hócipőm
A futás közbeni légzéshangom a reakciókból ítélve továbbra is ijesztő. Az előttem sétálók mind tartózkodó-döbbent arccal néznek hátra, mi ez már, ül ki az arcukra, én meg vörös fejjel lihegek el mellettük. “Ez a lihegés…”, gondolják az ötvenes túlsúlyos pasik nőjei, én meg azt “Nem rejszolok, futok bmeg”. Izzadtság folyik a szemembe, hiába, a háj nagyon meleg viselet. A megtett távolság egyre nagyobb. Méterről méterre küzdöm fel magam az atomnagyikhoz, akik továbbra is csípőből kerülnek ki. Dühből holtponton túlfutni, az milyen már.
Nézd már, mi’en lába van annak a lánynak, jegyezte meg egy szembejövő pénzes piás a másiknak, és nem arra gondolt, hogy milyen izmos-formás, hanem hogy milyen vastag és mennyire ütemesen reng a zsír mikor lépek. Heló, mondta nekem a másik, én meg kínomban röhögve mentem el mellettük.
Na odament valaki hozzátok ismerkedni, kérdi a fiúm, mikor mondtam neki, hogy strandolni voltam. Mondom neki hogy nem ült bele egy pasi se kérdezés nélkül a szánkba, és egyedül voltam, H. (5/5 csillagos) nem jött. Na, akkor azért nem ment oda senki, és érzem az utalást, hogy te vagy a féreg az Átváltozásból, még akkor se bökne meg senki, ha fizetnének neki. Még akkor is nevetett mikor kinyomtam a telefont. (Holnap, mikor felhívom mindent tagadni fog, és azt mondja az én hibám, mert túlreagálom, pedig ő mennyire szeret, és túl érzékeny vagyok és megbántottam, de addigra már nem érdekel és mindenre rábólintok.)
Ilyen visszajelzések mellett nem is csodálom ha egy idő után tele a hócipőcském, és apróságokra ugrok, amiket máskor gond nélkül nyomok a “nem számít” kukába. Harmincnyolcas, lapos sarkú.
Kegyes hazugság
Felkeltem. A padláson megkerestem az elveszett táskám, benne a pénztárcámmal és a pénzemmel, amit előtte levő napon elköltöttem hitelbe’. Elmentem futni, de addigra persze már meleg volt. Az első kilométer halál volt, a másodiknál beálltam egy nálam jobb iramú középkorú nő mögé (szégyen rám nézve), és mögötte egész könnyen végigmentem. Félúton hátrakiáltott, hogy
-Hallom valaki kerget! – és egyáltalán nem kapkodta a levegőt, és nem is volt vörös a feje.
-Bocsi – kiáltottam volna vissza, de csak elfúló harákolás jött ki. A bocsi volt a legrövidebb szó, amit fel tudtam hörögni. Igazából azt akartam mondani, hogy “Sajnálom, ha zavarlak, tudom hogy idegesítően hörgök, de pocsék a tüdőm, és akkor se tudtam futni, mikor vékony voltam, most meg még tíz kiló hájat is cipelek, meg csak pár napja járok reggelente futni, de légyszi had maradjak, mert mögötted futni lelkileg sokkal könnyebb, mint egyedül!” Remélem a bocsi is megtette.
-Semmi baj! Fő az egészség! – aztán rákapcsolt az utolsó párszáz méteren, én meg szétesve vonszoltam magam árnyéktól árnyékig.
Lejtőn hazafelé biciklivel egy álom volt, kellemes szellő hajtotta az izzadtságot a szemembe a homlokomról, itthon persze megértő és bölcs édesanyám várt.
– Olyan a fejed, mint egy ráké – mondta, és csak reméltem, hogy arra gondol, hogy vörös vagyok, nem pedig ollóim nőnek a nyakamból. Abban az állapotomban meg se lepődtem volna.
-Szerinted használ, hogy minden nap elmegyek futni? – kérdeztem a rám jellemző futás utáni kétségbeesés mélyéről.
-Hát – sandított rám, csak úgy sütött a gúny a hangjából – szerintem a kenyéradagot is le kellene csökkenteni.
-Ezt olyan könnyen mondod másoknak – és reméltem, hogy hallotta a szakadék szélén táncol, és ha tovább baszkurál valaki kivágja az összes virágot a kertjében – Látszik is, hogy olyan munkád van, ahol nem kell emberekkel foglalkoznod, egyáltalán nem értesz hozzá! Épp bíztatásra vártam!
-Az igazság szerintem fontosabb – vágta rá, és láttam rajta, hogy mind a három hájhurkája élvezte a vergődésemet.
-Hallottad már azt a kifejezést, hogy kegyes hazugság?
-Én nem hiszek benne – mondta győzedelmesen, és akkor úgy gondoltam, hogy mostantól én se hiszek benne, elvégre egy család vagyunk, és én is képes vagyok vigyorogva az arcába nyomni a félelmeit, IGAZSÁG címszó alatt.
-Nagyon ügyes vagy, biztos használni fog – tette még hozzá, azonban már nem hittem neki. Tudtam, hogy mindez ez átverés, ezért nem is néztem meg alaposabban a “hármat fizet négyet vihet” feliratot a kellemes huszonpár fokra hűtött tesco-ban sétálva. A halmedencében levő halak száma, és a körülötte kialakult tömeg fordítottan arányos volt: nulla halra jutott harminc ember. Néhányan kínjukban a közeli kozmetikumokat nézegették, de hiába: abból nem lesz halászlé. Az eladók idegesek voltak, a padlót pedig vércseppekkel kevert víz borította. Halvér, gondoltam. A szag kibírhatatlan volt. Arrébb sétáltam, és betettem a tojást a kosaramba. XXL méret, hirdette a felirat, és valóban: nem lehetett rácsukni a tojástartó tetejét.
Valahogy hazahoztam anélkül, hogy eltörtek volna.
mintha élnék
K&H futás, 3.4 km ~ 25:05, esőben. jellemzően még törülközőt is hoztam, de váltó cipőt és zoknit nem, úgyhogy most olyan cipőben fogok végigsétálni a megyei könyvtárban/dómban/múzeumban, amiből ha lépek, akkor fröcsköl a víz az orrán.
állatság az élet.