Ez a posztot csak egy idézettel tudom kezdeni: Valamiben meg kell halni. Ezt a dédnagyanyám (93) szokta mondogatni, mikor épp felvetjük, hogy orvoshoz kellene mennie, mivel épp lerohad a lába, néha elájul és éjjelente vérzik az orra.
Nos, ha valamiben meg kell halni, akkor a mai nap tökéletes számomra. 3:25-kor ébredtem, majd 5:50-kor a cuccaim végső ellenőrzése során találtam egy 2002-es jubileumi kossuth százast, ekkor már tudtam, hogy a mai napom csak szar lehet, hiszen már minden szerencsémet elhasználtam.
Be is jött, először arra jöttem rá (a buszon), hogy se diák, se személyi se lakcímkártya nincs nálam. Gyors telefon után kiderült, hogy mindhárom otthon van. Nem sokkal később egy bravúros mozdulat után a kossuth százas kiesett a táskám pici oldalsó zsebéből, de egy mórahalmi-fürdőzős bácsi visszaszolgáltatta, ezzel felemésztve a napi szerencseadagom maradékát. Ezúton is köszönöm.
Az örült-büdös sok helyet foglaló néni félúton ült le mellém, attól kezdve az utazás átváltozott tortúrává. A néni random elaludt majd felébredt morgott stb. II-es kórház megállónál felugrott, és mint az őrült öltözni kezdett, mintha le akarna szállni, majd azt mondta, hogy ja még csak itt vagyunk, és visszaült. Hú, mondom.Kérdezte, hogy milyen tudományt tanulok, és mondtam, hogy majd valamikor informatikus leszek. Majd.
Aztán beértem bonya zh-ra, megkaptam, elolvastam, és utána már csak az foglalkoztatott, hogy hány pontot kell szerezni minimum. Szerintem egy hónappal ezelőtt ugyanennyit tudtam volna, csak közben jó pár óra tanulást fektettem a dologba, és most mégis ugyanott tartok, mintha nem csináltam volna semmit. Ezt érdemes lesz észben tartanom a hátralevő egy (kettő…három… négy) félévem során.