Egyetemi szerelmek. Kollégiumi szerelmek. Szerelmesek, akik az év tíz hónapját töltik egy városban, egy épületben, egymás mellett, két hónapot egymástól elérhetetlen távolságban. Rémálom.
Mióta eldöntöttem hogy programozást akarok tanulni az eltére akartam járni. A középiskola utolsó félévének elején megismertem a fiúmat. A fiúm, az Makón lakik, én Baján és Budapest az a város, ami mindkettőnktől kifizethetetlenül messze van, főleg a heti szintű utazgatásoknak. Egy hónapja jártunk már, mikor le kellett adni a felvételi jelentkezési lapot, az utolsó éjszakáig vártam a kitöltésével. Tele voltam kétségekkel – minden határozott nő elmondhatja, hogy a férfiak miatt feladni egy álmot sose vezet jóra -, de végül Szegedet írtam első helyre. Nem voltam biztos magamban, de úgy éreztem jól döntöttem.
Aztán eltelt még fél év, és mi hipp-hopp 30 km távolságba kerültünk. Az elején furcsa volt, hogy nem heti egyszer találkozunk, hanem heti kétszer, háromszor, és hétvégén mindig együtt vagyunk. Egyszerre elmúlt az a furcsa érzés, ami egész addigi kapcsolatunkat végigkísérte: hogy nekünk sosincs időnk semmire, és folyton csak rohanunk. Mindenre lett időnk, és az is kiderült, hogy meg tudom szokni, ha valaki alszik mellettem.
Aztán eltelt egy év, és megint nyár van, és a Béci még mindig Makón lakik, és én még mindig Baján, és a két város között levő távolság valamiért nem lett kevesebb, és a benzin se lett olcsóbb – de legalább ingyen telefonálunk, ebbe kapaszkodok. Megint hetente egyszer találkozunk, és megint nincs időnk semmire, amit eltervezünk.
Ennek fényében nem meglepő, hogy én csak egy napja vagyok itthon, még ki se pakoltam, de már most alig várom, hogy visszaköltözzek, és megint rendszeren találkozgassunk, hogy esténként filmeket nézzünk, hogy a közös életünket éljük.
Leave a Reply