A futás közbeni légzéshangom a reakciókból ítélve továbbra is ijesztő. Az előttem sétálók mind tartózkodó-döbbent arccal néznek hátra, mi ez már, ül ki az arcukra, én meg vörös fejjel lihegek el mellettük. “Ez a lihegés…”, gondolják az ötvenes túlsúlyos pasik nőjei, én meg azt “Nem rejszolok, futok bmeg”. Izzadtság folyik a szemembe, hiába, a háj nagyon meleg viselet. A megtett távolság egyre nagyobb. Méterről méterre küzdöm fel magam az atomnagyikhoz, akik továbbra is csípőből kerülnek ki. Dühből holtponton túlfutni, az milyen már.
Nézd már, mi’en lába van annak a lánynak, jegyezte meg egy szembejövő pénzes piás a másiknak, és nem arra gondolt, hogy milyen izmos-formás, hanem hogy milyen vastag és mennyire ütemesen reng a zsír mikor lépek. Heló, mondta nekem a másik, én meg kínomban röhögve mentem el mellettük.
Na odament valaki hozzátok ismerkedni, kérdi a fiúm, mikor mondtam neki, hogy strandolni voltam. Mondom neki hogy nem ült bele egy pasi se kérdezés nélkül a szánkba, és egyedül voltam, H. (5/5 csillagos) nem jött. Na, akkor azért nem ment oda senki, és érzem az utalást, hogy te vagy a féreg az Átváltozásból, még akkor se bökne meg senki, ha fizetnének neki. Még akkor is nevetett mikor kinyomtam a telefont. (Holnap, mikor felhívom mindent tagadni fog, és azt mondja az én hibám, mert túlreagálom, pedig ő mennyire szeret, és túl érzékeny vagyok és megbántottam, de addigra már nem érdekel és mindenre rábólintok.)
Ilyen visszajelzések mellett nem is csodálom ha egy idő után tele a hócipőcském, és apróságokra ugrok, amiket máskor gond nélkül nyomok a “nem számít” kukába. Harmincnyolcas, lapos sarkú.