Tegnap óta van egy tyúkunk, a szomszédból jött át. Én az ő helyében nagyon boldog lennék, tegnap szotyit adtak neki enni, ma uborkát kapott, betömte mind a kettőt. Mellesleg ezerkétszáz négyzetméteren kóvályoghat szabadon, a kert tele van árnyékot adó fákkal, néhányon még gyümölcs is van. Reggel a kisokos felfedezett egy darab meggyet egy kicsike meggyfa lelógó ágán, így ért az öröm, hogy láthattam két lábon meggy után ugráló tyúkot. Elérte, megette, boldog volt. A nap további részét egy akácfa árnyékában töltötte. Tiszta tyúkmennyország feeling.
Nekünk nem annyira mennyország, mivel hálás állatot fogtunk ki, lelkesen adogatja vissza a neki szánt élelmet a másik végén, parasztosan: alig győzzük söpörni a tyúkszart a járdáról.
A tyúk nem lehet valami okos állat, ugyanis már nem emlékszik rá, hogy merről jött, így visszamenni se tud. Pedig az akácfa, ami alatt üldögél nincs egy méterre a kerítésen levő egyetlen lyuktól, ahol szegény pára átbújt hozzánk. Már többször elsétált a lyuk előtt, párszor átnézett, és meg is állt gondolkodni, de végül mindig maradt.