Meg kell mondjam hogy a fiúmra rádőlt egy kaktusz, de túlélte. A kaktusz is.
Azt is meg kell mondjam, hogy egy jófej csajszi ült velem szemben a buszon (Luca, 1 éves), Makó-Szeged útvonalon iszonyat jól eltársalogtunk, tudta mondani, hogy igen/nem illetve, hogy baba. Mellesleg embert még szórólapnak így örülni nem láttam, felderült az arca, és vigyorgott, baba, mondta a képre mutatva. Nem baba, néni, szólt az anyja, mire ő: éééééé…!
Voltam anyánál is az általános iskolában, találkoztam egy tavalyi gyerekével, aki lány, neve Gigi:
Margit néni, ő a te gyereked?
Igen, ő a nagyobbik lányom.
És hányadikos vagy?
Ööö, hát másodikos.
Az meg hogy lehet?
Ő már egyetemre jár, mondta anya.
Jaaa… Akkor én idősebb vagyok, mert én már harmadikos vagyok!
majd:
Akkor neked már van szerelmed?
Igen van.
És ő is szeret téged?
Hát, legalábbis azt mondja.
És te szereted őt? (what the…)
Igen, nagyon.
És szőke? (XD)
Nem, fekete, és van szakálla is.
Akkor az csúnya!
Egyébként meg labdáztunk, aztán megmutatta hol lehet inni, aztán emelgettem, lóbáltam, lebeszéltem arról, hogy ő is emelgessen engem ("pedig én már felemeltem egy fiút, aki akkora mint te"), illetve nagy nehezen elfogadta, hogy a biciklimet nem próbálhatja ki. Megtudtam azt is, hogy ha én mondok valamit, azt nem kell betartani, mert én nem vagyok tanító néni. De már én is felnőtt vagyok, tiltakoztam, az nem számít, vágta rá három szóval félresöpörve minden ellenérvemet. Ebben maradtunk.