Temetés

A temetésről annyit, hogy olyan volt, mint egy temetés: se nem jó, se nem rossz. Lépés az elfogadás felé. A nagymamám esetében könnyű elfogadni, 45 kiló volt, daganattal a tüdejében, az érrendszere tropa, a szíve rossz, emellett szellemileg ép. Szörnyű lehet végignézni (átélni), ahogy a tested leépül, elfogadni, hogy nem tudod ellátni magad. Már régóta meg akart halni.

A temetést egy középkorú pap tartotta, a Keresztény Golgota Feltámadás STB Gyülekezettől, oda jár a nagynéném évek óta, így találkozott a nagymamám a pappal. Állítólag azt kérte, hogy ő imádkozzon fölötte, úgyhogy így lett.

 A fickó tizenegy előtt tíz perccel érkezett, tizenegykor elkezdte, kb fél tizenkettőkor abbahagyta. Kimentünk a temetőbe, még öt percet beszélt. Énekeltek. Sírtunk. Hazamentünk, és mindenről beszéltünk, csak róla nem. Jó volt így.

A szertartással kapcsolatban annyit, hogy olyan érzésem volt, mintha egy betanult szöveget mondott volna. Alig volt benne személyes rész, csak megemlítette, hogy fiatalon özvegyült meg, és van egy vagon unokája (déd unokája). A szertartás döntő hányada arról szólt, hogy higyjetek istenben, és akkor könnyen elfogadjátok a halált, és nem fogtok félni, mert aki hisz istenben és istennek tetsző életet él, és egész életében tanulmányozza az isteni igét, annak eljön a feltámadás satöbbi.

Az egyetlen szimpatikus rész az volt, amikor azt mondta, hogy egy józan, kétlábbal a földön járó ember volt. Nem panaszkodott és nem dicsekedett, mindig elfogadta azt, ami jött, és együtt élt  vele. 

82 éves volt, kétszer házasodott, négy gyereke, nyolc unokája hat dédunokája volt.